Facebook...
Én onnan esküszöm törlöm magamat...
Mire jó ? Majomkodni (-másoknak.) meg idegeskedni (nekem.)! Klassz. Meg az olyan embereket is bírom, akik a szemedbe nem merik mondani, csak facebookon írogatják a baromságaikat hogy pl.: Ki a f*sznak képzelem magamat!? Meg szánalmas gyökér vagyok.
Ha ezt még meg is tudná indokolni az illető, hogy miért, akkor hagyján, na de még az se.
Mert én azt tényleg megbecsülöm, aki meg meri mondani, nekem, a szemembe, és nem a hátam mögött, hogy baja van velem. Na de ez !? Ha nekem ennyi bátorságom nem lenne, azt inkább eltitkolnám. Mer szerintem baromi égő, hogyha csak a háta mögött bírsz dumálni az embernek. De hát ez van.
Új probléma kifejtése:
Régebben ez nem volt így...
Régen őszintén tudtam örülni, ha valaki azt mondta, hogy bír. Vagy megdicsért valamiért. Most egyre inkább belenyilal a fájó üresség a szívembe, amikor valaki azt mondja:
-Szeretlek. - Engem ne szeressen senki. Nincs miért. Üres vagyok, mint egy elhagyatott csigaház. És érzéketlen. Csak feletsenek el gyorsan, fájdalommentesen.
Az a gond, hogy nem tudok felülkerekedni az érzéseimen. Van, amikor úgyérzem, hogy, na mostantól nincs sírás, nincs rosszkedv, ebből elég! Most kitartok, és minden megy úgy tovább, mint régen. De nem. Mindig van egy pont a héten, amikor azt mondom: Ez lehetetlen. Nem érdekel semmi, inkább maradjon az érzéketlenség... Nem tudok megint úgy nevetni, olyan felhőtlen boldogsággal, mint egy éve kb.
És ez így nagyon nem jó. Mostmár tényleg el kéne döntenem, hogy melyik legyen és ahhoz tartanom magamat...
